Anyja lánya. Apja fia. Az alma nem esik messze a fájától. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát. – Magyar közmondások és szólások, melyek mindegyike arra utal: egy család tagjai hasonlítnak egymásra viselkedésükben, szokásaikban, mert az értékek (és a problémák) továbbadódnak egyik generációról a másikra.
A „mi” és az „én”
A szerencsések nyugodt szívvel adják tovább az otthon tanultakat: hogyan kell háztartást vezetni, gyereket nevelni, férjjel / feleséggel egyetértésben élni. A kevésbé szerencsések már a nagybetűs Életbe való kilépésnél elhatározzák: semmit nem fognak úgy tenni, ahogy a szüleiktől látták. Hogy hányuknak sikerül? Nagyon keveseknek…
A kora gyermekkorunk óta hallott mondatok illetve a megtapasztalt cselekvési minták ugyanis olyannyira beleégnek a személyiségünkbe, hogy nagyon nehéz megszabadulni tőlük, akármennyire is szeretnénk. Az ember olyannyira összetett, hogy még azt sem egyszerű meghatározni, mi az belőlem, ami valóban én vagyok, és mi az, ami a mi része, vagyis a családomból, az engem körülvevő emberekből következik.
Csalóka emlékek
Még az sem biztos, hogy az emlékeink valódiak: egy amerikai pszichológus , Elizabeth Loftus több kísérletet végzett, amelyekkel azt bizonyította, hogy az emberi elme befolyásolható, s könnyen előfordulhat, hogy olyan eseményekre tekintünk saját emlékként, amelyek valójában nem, vagy nem úgy történtek meg.
Az egyik híres vizsgálatban olyan fotómontázst mutattak a tesztszemélyeknek, amelyen az illető volt látható gyerekkorában, egy légballonban ülve. Bár az egész csak kitaláció volt, az emberek fele később meg volt győződve róla, hogy részt vett kisgyerekként légballonos utazáson. Egy másik kísérletben megkértek egy férfit, hogy az öccsének meséljen el három valódi gyerekkori történetet és egy kitaláltat. A fiatalabb testvérek egyharmada valósnak tekintette ezt a történetet is, akármilyen hihetetlen is volt. Az eredmény azt mutatja, mennyire befolyásolja a gondolkodásunkat az, amit a körülöttünk élőktől hallottunk, miközben felnőttünk. Ha ők rossznak tartottak valamit, mi is annak tartottuk, ha jónak, mi is jónak – ezért utáltuk az orosz nyelvet, még mielőtt az első órán részt vettünk volna.
Közös emlékezet
A történelmi emlékezetkutatás új tudományág. Aleida Assmann német kutató és férje, Jan Assmann igazi úttörők, számos könyv szerzői (mellesleg öt gyermek szülei). Aleida Assmann szerint az újfajta szemléletű kutatás azzal kezdődött, hogy felismerték, nemcsak az egyéneknek, hanem csoportoknak, társadalmaknak és nemzeteknek is van saját emlékezete. És amíg az egyén emlékezete a rövid emberi élethez van kötve, és azzal együtt megszűnik, addig a generációkon átívelő hosszútávú kulturális emlékezetet tovább éltetik a médiumok, az intézmények és a rítusok.
És, ha mégsem így lenne, az hiányérzethez vezet. Mert az ember társas lény, akinek szüksége van arra, hogy tartozzon valahová. Ha a jelenben nem találja ezt meg, a múltban keresi a megoldást. Németországban, ahol a patchwork család előbb vált gyakorivá, mint nálunk, és ahol a fiatalok gyakran távoli lakhelyet választanak a nagyszülőktől, már felnőtt az a generáció, amelynek tagjai, úgy tűnik, elveszettnek érzik magukat a nagyvilágban. A szüleik elfelejtették Goethe híres mondatát, mely szerint a gyerekeknek két dolgot kell a szüleiktől kapni. Amíg kicsik, gyökereket, ha nagyobbak lesznek, szárnyakat. Németországban újból divattá vált a családfakutatás, és a mai német családfakutatók – átlagéletkoruk huszonöt és harmincöt év között van - többnyire nem nemesi származást, híres őst keresnek, csupán saját identitásukat. Nem is az a céljuk, hogy évszázadokat menjenek vissza az időben – sokan megelégszenek azzal, ha a nagyszüleik generációjához eljutnak (!).
A megnyílt határok sok magyar fiatal számára is lehetővé tették, hogy szülőhelyüktől távol keresse a boldogulását
Sokan közülük a szerelemre is új lakóhelyükön találnak rá, és a családalapításra is Magyarországtól több ezer kilométerre vállalkoznak. Ilyen esetben sok mindenre oda kell figyelni, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeinknek magyar identitása is legyen. Alexandra két gyermek édesanyja, Ausztráliában él. Már az első gyermeke megszületése előtt elhatározta, hogy magyarul fog beszélni a kicsihez, és azóta is nap, mint nap „dolgozik” azon, hogy a gyerekek ismerjék a gyökereiket.
Darwinnak nem volt igaza?
Mindannyian tanultunk az iskolában Darwin elméletéről, a természetes szelekcióról, és arról, hogy génekben elraktározva adódik tovább minden, ami örökölhető. Darwin egyik elődjének tekinthetjük, Jean Baptiste de Lamarckot, az ő neve azonban csak keveseknek ismerős. Ő azt állította, hogy szerzett tulajdonságok és örökíthetők. Az ő magyarázata szerint ezért hosszú a zsiráf nyaka: az ínycsiklandó falevelek miatt kénytelen volt sokat nyújtogatni. Szükség volt a hosszú nyakra, ezért nőtt a hossza generációról generációra. Sokáig úgy tűnt, a tudományos vita egyértelmű és abszolút győztese Darwin, de mostanában egyre hangosabb a kezdetben még bátortalan kérdés: nem lehet, hogy Lamarcknak is van némi igazsága?
2002-ben egy svéd kutató, Gunnar Kaati mutatta ki: mérhető hatása van az apai nagyapák fiatalkori életmódjának az unokák egészségi állapotára (!). „Ha a nagypapát gyermekkorában tejben-vajban fürösztötték, unokája négyszer nagyobb valószínűséggel hal meg cukorbetegség következtében. Ellenben, ha a nagypapa éhkoppra kényszerült, az unokái joggal reménykedhetnek a hosszú életben. Úgy tűnik, a férfi ágban lévő táplálkozástól függő mechanizmus befolyásolja a szív- és érrendszeri, valamint a cukorbetegség kialakulását” – írta Kaati.
A láncszem részei vagyunk
„Emlékezni őseinkre azt jelenti, hogy magunk is láncszemévé válunk egy folyamatnak, mely a messzi, mitikus múltból indul és a kifürkészhetetlen jövőbe fut.” – írja Csíkszentmihályi Mihály „Flow - Az áramlat” című, meghatározó művében. Ha megértjük ennek a mondatnak a jelentőségét, az hozzásegíthet ahhoz, hogy tudatosabban adjunk tovább gyermekeinknek és unokáinknak (és rajtuk keresztül az ő gyermekeiknek és unokáiknak) – saját magunkból (azaz saját szüleinkből és nagyszüleinkből).
(Megjelent a Képmás Magazin 2012/02 számában.)